A lélekvándorlás elfogadásának első és egyik legfontosabb tétele az, hogy megértsük, hogy nem ez a fizikai test az igazi önvalónk. Maga a szó is egyértelművé teszi, hogy nem a test, hanem a lélek az, aki vándorol, vagy más kifejezéssel élve cseréli a testeket. A világon meglelhető minden vallásban azt tanítják, hogy mi lelki lények vagyunk, Isten teremtményei, akik az anyagi teremtéssel kapcsolatba kerülve fizikai testet kaptunk. Ezek a különféle anyagi testek úgy viszonyulnak a lélekhez, amiként a ruházat viszonyul annak viselőjéhez. Saját magunk előtt is nyilvánvaló, minden külső bizonygatás nélkül is, hogy a különféle ruházatok, melyeket az alkalomnak megfelelően viselünk, csupán csak eszközök a mindennapi életünkben. Használjuk, viseljük őket, de csak addig, amíg el nem használódnak, vagy bármilyen más okból kifolyólag alkalmatlanná nem válnak a funkciójuk betöltésére. Soha egy pillanatra sem azonosítjuk a ruházatunkat a testünkkel. Olyannyira sem, hogy képesek vagyunk arra, hogy napjában, akár többször is, kicseréljük. Más a ruhánk a munkában, más otthon és más a viseletünk, ha szórakozni megyünk. Számunkra ezek a dolgok csupán eszközök. Nem azonosítjuk vele önmagunkat. Azért is beszélünk tulajdonosi viszonylatban: az én cipőm, az én ingem, az én kabátom és az én kalapom. Nyelvészetileg is automatikusan, mint a tulajdonunkról beszélünk.