A részvevő átéli, hogy önmagán kívül van valami, ami a személyiségén túl létezik, és hogy másokkal összekapcsolódhat ebben a térben, amelyben minden benne van. Ez azt jelenti, hogy amikor az állításvezetőre bízva magunkat a „nem tudás” nyitott terébe lépve rövid időre feladjuk a tudás és a kontroll iránti igényünket, akkor a maguk teljességében – vagyis intellektuálisan, fizikailag és érzelmileg – fedezzük fel és tapasztaljuk meg a dolgokat. És azt is, hogy ez a tér a gondunkat viseli. Ebben a térben ott van az élet teljes tartalma, a legborzalmasabbtól a legfenségesebbig, és ez az élmény kitágít bennünket.

A meditációkban is az a felkérés, hogy tudatosítsuk, nem vagyunk azonosak a gondolatainkkal, érzéseinkkel. Amikor az ember egy idegent képvisel a családállítás során, a mély átélés révén természetesen, erőlködés nélkül jut el az identitás nélküliség és a „tudatában levés” állapotának egyidejű megélésébe: velem történik ugyan, de ez mégsem én vagyok. A különbség az, hogy a meditációban azokkal a szerepekkel, gondolatokkal, érzésekkel való azonosulást tudatosítom, amiket a sajátomnak tartok, a családállításban pedig más érzéseit élem át, de ez is tágítja az érzékelést.