A tudat evolúciója/ 4. szint: Összetartozás (fiatal felnőtt)
„Bizalommal vagyok” – családalapítás
A döntő erő a közös jövő érzékelése, úgy a párkapcsolatban, mint tudatfejlődési szinten. Ez az erő azonban nem magában áll, hiszen hatnak az egyéni történetek, a származás, személyes életcélok. Az élet új kötődéshez vezet valakivel, aki egy másik családból származik, más az értékrendje, így az új jövő szükségszerűen nem lehet a régi folytatása. A szeretet nem rendelődik alá a terveinknek és akaratunknak: magától jön, és magától el is múlhat. Amikor át adjuk magunkat a szeretetnek, kapcsolatba kerülünk valami nagyobbal. A négyes szinten a tudat újra a teljesség felé fordul. Ez az új „mi” már nem a hagyományon és a kötődésen, hanem a belátáson, a bizalmon és a szereteten alapul. Hagyja, hogy a másik olyan legyen, amilyen. Habár egyéniek és különbözőek vagyunk, mégis ugyanannak a nagy egésznek az arcai vagyunk. Szívbéli összetartozás jön létre, amely nem elválasztóként éli meg a különbözőséget. Ez a „mi” már nem alkot csoportot, hanem folyamatosan áramló összetartozásban van. A kollektív a négyes szinten megszűnik létezni. A négyes szint szabadsága, hogy belátja, nincs miről dönteni, egyszerűen a szívét követi, összekapcsolódik mindazzal, ami létrejönni és történni akar. Ezen a szinten az okoz nehézséget, hogy a kételyt, kontrollt és hatalmat magunk mögött kell hagyni. A magunk mögött hagyás nem elutasítást jelent, hanem inkább azt, hogy ott kell hagyni őket, ahol hasznosak lehetnek (a szereteten alapuló kapcsolatokon kívül). A szív megnyitásáról van szó ezen a szinten.
Összetartozni csak azok tudnak, akik megélték az egyedüllétet. Ha hiányzik az egyedüllét képessége és megtapasztalása, akkor a kapcsolat kölcsönös függőséghez vezethet. Vagyis az egyén a kapcsolaton belül ugyan szeretetben él, de függ attól, hogy a másik is szereti-e, és ily módon a szeretet rabja. Az érett szívbéli összetartozásban önmagam vagyok, és a másik fél is szabad.
A tudatnak ki kell lépnie a hagyomány és a múlt által meghatározott keretekből, és elmagányosodnia ahhoz, hogy felismerje, van előttünk egy új teljesség, amely a jövő formájában minden pillanatban szembejön velünk, ezért mindig is ebben az ok nélküli, ismeretlen teljességben vagyunk. A teljesség immár nem egyenlő az eredettel, a teljesség céllá, rendeltetéssé válik, amely közelít felénk. A jövő már nem a múlt meghosszabbítása, hanem az ismeretlenből érkezik. A négyes szinten kialakul egy érzékelési képesség, amely érzékenyebbé tesz bennünket erre a másik jövőre, ami magától jön, a múlthoz képest teljesen más dimenzióból. Ezt a jövőt úgy érzékeljük, mint belső elhívást, egy sejtést valamiről, ami egyszerre csak ott van.
A világ tulajdonképpeni mozgásai – és ezen belül a saját egyéni mozgásunk, akaratunk és cselekedeteink – nem belőlünk, hanem ebből a teljességből fakadnak. Valami mozgat bennünket, és közben vezetve, hordozva és védve vagyunk. A jövő nem lineáris. Az ok-okozati cselekvés helyett spontán lépünk be abba a megvalósuló, ok nélküli újba, ami meg akar jelenni a világban.
Amikor akarunk valamit, lényegében azt szeretnénk, hogy a dolgok másképp legyenek, mint ahogy vannak. Ezzel elválasztjuk magunkat attól, ami van, és ez fájdalmat, bosszúságot, haragot válthat ki. Az ezzel a kívánsággal való azonosulás a csoporttudathoz tartozik (ha elég jól viselkedem, akkor majd az Isten meghallgatja az imámat). A tudati fejlődés abba az irányba hív, hogy átadjuk magunkat annak, amit a teljesség akar. A gondolkodás helyét az érzékelés veszi át.
A mindenkori magasabb szint magában foglalja a korábbit, miközben új dimenzióval egészíti ki. Átfogóbb, de nem jobb. A magasabb szint távolabbra tekint és olyan dolgokat tesz elérhetővé, amelyek korábban nem voltak azok. De hogy oda eljussunk, szükség van a korábbi szintekre.
Az alacsonyabb szintről nem érthető a magasabb szinten álló érvelése, értékrendje, ezért nehéz elképzelni is, hogy milyen. Ugyanakkor, minél nyitottabbá válunk arra, hogy ez a fejlődés lehetséges, annál valószínűbben tapasztalhatjuk meg.
Forrás: Wilfried Nelles: Az életben nincs visszaút