A „Mi” megjelenése. Már nem egység van, megjelenik az elkülönülés, a másoktól való függés megélése. A csoporttal (család, törzs, nemzet) való azonosulás, ahová tartozunk, ahová születtünk. Közös értékrend, szokások. Az önálló akarat alárendelődik a csoport érdeknek, hiszen a túlélés szempontjából a csoport jólléte számít, nem az egyén élete. Ahogy a személyes én fejlődésében nagy szerepet játszik a biztonságos kötődés az anyával, ami előfeltétele annak, hogy biztonságos világként éljük meg a külvilágot és merjük felfedezni; úgy a csoporthoz való tartozás is előfeltétele annak, hogy a Tudat fejlődhessen. A kettes tudatszinten a kapcsolatot az eredettel a mítoszok, rituálék révén tartották. Az áldozat is ezt a célt szolgálta, e nélkül a kapcsolat nélkül elvesztek volna. Az áldozat a csoport és az istenek között közvetített. A vallások azt hangsúlyozzák, hogy életünk tulajdonképpen az Istené. És valóban, a halálban az élet az eredethez tér vissza, bárhol és bármi legyen is ez az eredet. Semmit nem birtokolunk, életünket csak kölcsönbe kapjuk.

A következő (hármas) tudatszint legfőbb problémája pont az, hogy az isten(ek) elvesztésével azt a tudást is elvesztettük, hogy az élet nem a miénk.

Egyéni szinten a megjelenő problémák (amelyek ezt a tudatszintet tükrözik) a lelkiismereti problémák. Amikor pl a családban követett értékekkel szemben foglal állást valaki, akkor az odatartozás miatt bűnösnek, meghasonlottnak érezheti magát. Ez megjelenik a családállítások során is.

A csoporttudat másik velejárója egyfajta kirekesztés: a más csoportokhoz tartozókat nem tekinti egyenrangúaknak. A közös értékek (ideológia) miatti felelősség is a csoportot terheli, az egyéni felelősség korlátozott, ezért lehetett a csoport nevében akár bűnöket is elkövetni. A társadalom fejlettségére jó mérce a vallásszabadság mértéke (amennyiben már nem vezet kitaszítottsághoz).

Ha szeretnél ilyen cikkeket kapni, küldj egy emailt: geleigabriella@gmail.com

Kép: Ronymichaud képe a Pixabay -en.